Ha van az életben olyan pillanat, amikor Bryan Ekoms bárhol máshol szeretett volna lenni, akkor alighanem ez volt az. A sötét borzalom fenyegetõen közeledett, és tudta, ha kinézte magának, akkor neki alighanem harangoztak. Képzeletben elkezdte befûzni élete filmjét a Nagy Vetítõbe és arra gondolt, ha tévedtek a hatótávolság megítélésében, akkor nem sok ideje marad majd végignézni, ahogy arra sem lesz esélye, hogy bárkinek szemrehányást tegyen késõbb a hibás torzító miatt.

Óvatosan kilesett az ágak közül, de a félhomályban már nem sokat látott: a nagy szürkeség elõtt fekete paca kavargott, egyre közelebb. Maga elé tartotta a kicsiny készüléket akár az ördögûzõ a keresztet és biztos ami biztos, Buddhától Allahig fohászkodni kezdett minden elképzelhetõ illetékeshez, hogy a várt hatás ne maradjon el. Mûködj már!, csikorgatta a fogát, de nem történt semmi. A némán gomolygó sötét felhõ ezalatt még közelebb libegett az õt rejtõ bokorhoz és furcsán felfúvódva a tisztás fölé tornyosult. Bryan szíve kiugrani készült a helyérõl.

A következõ másodpercben több minden történt egyszerre. A fekete füstalak felsõ része megnyúlt és akár egy kobra a mongúzra, lecsapott a bokorra. Bryan szorosan összezárta a szemét és felüvöltött. A dobozka pedig - talán együttérzésbõl - ezúttal vele tartott: kibírhatatlanul magas hangon visítani kezdett, amitõl Bryan majdnem elejtette, de remegõ kézzel, mint egy pisztolyt, továbbra is a jelenésre irányította.

A lefelé vágódó koromfekete nyúlvány talán egy méterrel a feje fölött hangosat durrant, és mint a forró tûzhelyre löttyent kávé, sisteregve szétfröccsent a levegõben. Bryan ezzel egy idõben erõs ütést érzett a vállán, és hanyatt esett. A dobozka kirepült a kezébôl és elhallgatott, a tarkója pedig furcsán bizseregni kezdett. Az utolsó, amire emlékezett, a fölötte kavargó alaktalan kulimász volt, azután lehunyta a szemét és elragadta a sötétség.

Arra riadt, hogy valaki nedves ronggyal törölgeti az arcát. Résnyire nyitotta a szemét és kis híján felüvöltött. Mégsem úszta hát meg, ez itt a vég - gondolta immár sokadszor, rövid idõ alatt. Hatalmas állkapocsban ülõ rémületes fogsor villant rá a sötét éjszakában, alig pár centire az arcától. A fogsorok között széles, nyáltól csöpögõ nyelv lógott. Érezte a forró leheletet, ami mindjárt felemészti. Összeszorult szívvel nézte, ahogy a fenevad kitátja óriási torkát, hogy szétmarcangolja. Aztán meggondolhatta magát, mert a vadállat végül összezárta a fogait és csendesen nyüszíteni kezdett. Bryan ekkor végleg magához tért.

Egy kutya! Nem tudta, hogy a megkönnyebbülés tette vagy az átélt izgalmak, de hangosan felnevetett az éjszakai égre. A szikrázó csillagok visszanéztek rá, de nem igazán értették a jókedve okát, és csendben figyeltek tovább. A loncsos bundájú állat közben odébb sétált, majd mancsára feküdt és a nyelvét csálén kilógatva lihegett rá, várakozón. Bryan összeszedte az erejét és felült. Mindene sajgott, leginkább a feje, de nem törõdhetett vele, most nem. Lába elõtt a fûben, kicsiny dobozka oldalán csillant meg a fény. Felvette. A telepjelzõ ugyan nem világított már, de jól vizsgázott az mp3-lejátszónak álcázott készülék; valószínûleg megmentette az életét. S mivel a védelmi rendszertõl - hála a csöppnyi torzítónak - egy darabig nem kellett tartania, a kedve sokkal jobb lett. Talán még nincs minden veszve, jutott eszébe hirtelen, miért is van ott, és rövid nézelõdés után a tisztás közepén tátongó roncshoz lopakodott. A kutya egy darabig figyelte, ahogy Bryan komikus mozdulatokkal rángatta a szétszakadt kábelbandázsokat, majd eliramodott a fák közé.

Fülledt, émelyítõen olajos szag ülte meg a géptestet. A roncs belsejében majdnem koromsötét volt, a kevés beszûrõdõ fényben Bryan végigpillantott a széksorokon és a bennük ülõ, beszíjazott halottakra gondolt. Megborzongott, még szerencse, hogy háttal ülnek neki. Bryan hallgatózott egy darabig, de odabent semmi nem mozdult. Ha túl is élte valaki a földbe csapódást, mostanra halottnak kell lennie, nyugtatta magát. Nem lesz, nem lehet semmi baj. Óvatosan átbújt a mindenfelõl csüngõ kábelkötegek között. Ahogy vigyázva mászott elõre az üléssorok közötti keskeny folyosón, igyekezett nem nézni a székekben ülõkre, inkább megpróbálta maga elé idézni a fedélzet térképét. A pilótafülke ajtaja elõtt, az utaskísérõ kabinból nyílik a lejárat az elülsõ szerviztérbe, ha az megvan, már csak ki kell tapogatnia a süllyesztett kilincset és szinte teljesítette is a feladatát - csak az idõbõl ki ne fusson...

Egyszerre zizegõ zajok ütötték meg a fülét, majd halk beszédfoszlányok. Bryan szíve újra a torkába ugrott. A hangok odakintrõl közeledtek, még pár pillanat és rábukkannak. A lejáratot rejtõ kabintól már csak egyetlen üléssor választotta el, de tudta, nem érhet odáig idõben.

- ... mert azt mondta, addig ne tegyünk semmit.
- A hátsóval nincs már gond, de az itteni mûködhet. Reggel idejövök és elintézem. - dörmögte egy hûvös férfihang.
- Felesleges. A rádiósávok nem élnek. - felelt rá egy másik, fiatalosabb hang.
- Jól van. És a kintiek? - kérdezte az elõbbi.
- A két csoportot figyeljük, és közöttük van már...
- Hallottátok ezt? - vágott közbe egy nõi hang.
- Nyugalom, már jártunk odabent. Halottak. - mondta a fiatalabb férfi.
- Nem szeretem a meglepetéseket. - szólt az elõbbi mély hang gazdája, Bryan mintha szláv akcentust hallott volna ki belõle.
Zseblámpa fénye hasított az utastér sötétjébe, majd recsegõ hangok jelezték, valaki bemászott a roncsba.

A fedélzet ijesztõen nyikorogni kezdett, de úgy tûnt, a kíváncsiskodót ez nem zavarja, a lámpát jobbra-balra forgatva mászott elõre. Bryan még jobban belepréselte magát az ülésbe, és próbált nem gondolni a mellette ülõ nyitott szemû halott lánykára. Hirtelen ötlet volt, csupán remélhette, hogy egynek látszik a szörnyethalt utasok közül. Nem merte kinyitni a szemét, csupán apró résen próbált kikukucskálni, de mindössze egy görnyedõ alakot látott, az ide-oda cikázó lámpafény teljesen elvakította.

- Mennünk kell. - hallotta Bryan az iménti nõt, mire a lámpás alak visszafordult. Istenem, épp az ülése mellett állt meg!
- Rendben, tiszta. - morogta, szinte Bryan füle mellett, majd még egyszer körülnézett, az ülésekre villantva a lámpáját azután elkezdett visszaereszkedni. Bryan csendesen tovább remegett az ülésben, és arra gondolt, ha ezt a kalandot egyszer valahogy túléli, a kétszeresét kéri amúgy is csillagászati fizetésének.
- Mi legyen a ketreccel? Megtalálhatják. - kérdezte a nõ odalent, majd a kinti férfi válaszolt rá valamit, amit Bryan nem értett.
- Most már mindegy, átvette. Jó, azért elrejtem. - szólt újra a nõ, majd az akcentusos férfit hallotta, immár a roncson kívülrõl:
- Ha akarsz, utána átjöhetnél, elkélne a segítség.
- Jól van, késõbb átmegyek. - válaszolta a nõi hang és még mondott valamit, de már túl halkan.

A hangok eltávolodtak. Bryan várt egy percet, majd a szervizalagútba vezetõ lejáróhoz mászott és maga felé húzta annak fogantyúját. Az ajtó elsõre engedett, õ pedig lecsúszott a nyíláson. Eddig rendben, nyugtázta, a jókora fémbõrönd a helyén, legelöl, a gépfalhoz szíjazva várta. Odakúszott, és a mechanikus záron beállította a hat vonalszimbólumot. Halk zümmögés hallatszott, majd a bõrönd oldalán egy addig rejtett panel pattant fel, apró kijelzõt és gombokat billentve Bryan orra elé.

A kijelzõ egykedvûen világított, õ meg csak nézte a rajta megjelenõ és eltûnõ számokat és nem akart hinni a szemeinek. Nagy baj van. Valami történt, amit végig sem mert gondolni. A visszaszámlálónak még legalább 10-12 órát kéne mutatnia, nem négy és fél percet! Pánik fogta el. De nem, nem hagyhatja el magát, most nem! Ha a kijelzõn futó visszaszámlálás a nullához ér, akkor hiába volt a gondos tervezés. Nincs második esélye. Ahogy a világnak sem.

Na igen, a gondos tervezés... Elmormolt egy ízes káromkodást. A terv szerint a platform másik végében, a kerítés közelében kellett volna aktiválnia a berendezést. A kórság vinné el Grantot. A magabiztos technikus szerint a gép orr része a barakkok mellé esett - hát marhára nem oda - gondolta Bryan egész testében remegve. Három és fél perc!
Vajon mi történik, ha itt, a sziget közepén indítja el a hullámot? Mégsem vonszolhat a dzsungelen át egy jó kétszáz kilós ládát. Még három perc!

Tulajdonképpen teljesen mindegy, gyõzködte magát, bármi történik, az csakis jobb lehet annál, mint amikor egy ötvenöt kilotonnás plutóniumbomba robban az ember arcába.

Majd mielõtt esélyt adott volna a racionális énjének a tiltakozásra, beírta a 12 jegyû leállító kódot. A kijelzõ csippantott és 2:23-nál megállt. Ezzel a világ egyelõre megmenekült, de a fene egye meg, Bryan valahogy mégsem érezte magát jobban.

Már elõre utálta, ami most jön. Lehunyta a szemét, és ekkor a nap folyamán elõször, épp amikor a legnagyobb szüksége volt rá, Sarah képe jelent meg elõtte. Gondolatban megsimogatta a szép arcot, minden kedves vonását magába itta. Halkan imádkozni kezdett. Végül mély lélegzetet vett, azután elfordította a konzol jobb szélén lévõ apró kapcsolót.

-Szia! Remélem még nem aludtál.. Leülhetek?
-Hogyne, ülj csak le nyugodtan. Sajnos székkel nem tudok szolgálni. Megtaláltad a ... barátodat?
-Igen, de - itt kissé elcsuklott a hangja, és a szeme is, mintha megtelt volna könnyekkel - meghalt.
Erre mit lehet mondani?
-Sajnálom...
-Három éve meghalt a férjem, Dave. Most, mikor már sikerült kihevernem az elvesztését, meghal Steve is...
Egyébként Libby vagyok. Igazából Elizabeth, de mindenki csak így szólít.
-Engem Ash-nek hívnak.
-Hát, elég fura név..
-Ez van. Ha nem tetszik,
-Jaj, bocs, nem akartalak megbántani!
-Semmi gond.
-Ismered valamelyik túlélõt?
-Nem igazán. Aki beszédet mondott, õ Ana Lucia, az a fekete férfi ott meg Eko.
-Igen, a sérült lábú pedig Donald. Én raktam helyre a lábát. Azt mondtam neki, hogy nem súlyos, de... Remélem, hamar jönnek a mentõcsapatok, mert már kezd elfertõzõdni a seb.
-Nem baj, ha itt alszok? Veled legalább beszéltem pár mondatot.
-Maradj csak.
Nem kellett sok idõ, elaludtunk. Majd pár óra múlva elnyomott sikoltozásra ébredt az egész tábor. Mikor felnéztem, csak annyit láttam, hogy egy ember viszi be a dzsungelbe az egyik gyereket. Felugrottam és elkezdtem utánuk futni, de fél perc múlva mintha a föld nyelte volna el õket. Megálltam, még a levegõt is halkabban vettem, hátha meghallom a gyerek hangját, de a tábor felõl jövõ zaj erõsebb volt. Visszafordultam, és azon gondolkoztam, hogy kik lehettek ezek? Mert többen is voltak, az biztos. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy õk is a repülõvel érkeztek, de ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak.
A táborban mindenki Ana és Eko felé fordult. Utóbbinak sikerült elkapni két embert, meg is ölte õket. Basszus, azért durva, csak így simán kinyír két ismeretlent. A frász se hiszi el, hogy pap.. Mikor odamentem, mondta Ana, hogy átvizsgálta a két halottat; a ruháikon nem volt márkajelzés és cipõt sem viseltek - na, eddig tartott a gonosz túlélõs ötletem, ilyen embereket mindenki megjegyzett volna a repülõn, már ha felengedik õket. Szóval a sziget nem lakatlan. Pedig annak jobban örültem volna - persze ha mondjuk afrika egyik csücskére zuhantunk volna, nem egy szigetre, akkor más lenne a helyzet.
Mindenki elhallgatott, Ana neveket olvasott fel egy cetlirõl, amit az egyik halott embertõl vett el.

Arra ébredtem, hogy hasogat a fejem és homokszemek csikorognak a fogaim között. Egész eddigi életem maga a volt a sötétség, de az egész eltörpült amellett, amit akkor pillantottam meg, mikor kinyitottam a szemem. Lezuhantunk. Lehetetlen! Ez velem nem történhet meg!
Próbáltam elhitetni magammal, hogy az egész csak álom. A valóság azonban mindig rémesebbet produkál a legfélelmetesebb álmainknál is. Egy sikoltást halottam. Felpillantottam és a leggyönyörûbb nõk egyikét láthattam meg, akikkel valaha is összehozott a Sors. Barna szemei át voltak itatódva a sokktól, a dermesztõ élménytõl

Felültem. A fejfájás kezdett tompulni, a levegõt is egyre könnyebben vettem. Az elsõ gondolatom nem az volt, hogy túléltem, nem kérdeztem magamtól, hol lehetünk vagy miként történhetett mindez. Arra gondoltam, hogy éhes Vagyok. Utoljára tegnap este ettem Sydney egyik külvárosi, lerobbant kocsmájában. Fogalmam sem volt mi tett elém a megtermett pultos csaj. Annyira mardosott az éhség, hogy teljesen mindegy volt. Különben sem érdekelt már ideje, mi van velem, amióta kicsúszott a lábam alól a talaj. Ez azonban egy régi történet. Nincs idõm emlékezni.

Felálltam. Nem messze tõlem egy fiatal srác beszorult a fémlemez alá. Odafutottam, hogy segítsek neki.
- Jól van? - kérdeztem rekedten.
- Semmi bajom, csak nem tudom leemelni magamról.
- Ne mozogjon! Mindjárt kiszabadítom!
Gyorsan a fémlemez alá csúsztattam a kezem. Minden erõmet bevetve sikerült megemelnem annyira, hogy a fiú kimásszon alóla. Õ is olyan tanácstalan és zavarodott volt, akár csak én. Köszönetképp csak bólintott egyet. Válaszképp nekem is csak egy biccentésre futotta. Kimerült voltam.

Most vettem a bátorságot, hogy egyáltalán körbenézzek. A vékony tengerparti homoksávon túl ott kéklett az óceán. Csak most döbbentem rá, hogy még soha nem mentem le a partra, pedig a már évek óta Sydney-ben éltem. A dübörgése olyanná vált a számomra, mintha egy lesben álló lény lélegzetét hallanám.

A magas, izmos termetû férfi lépett elém. Egy fura tetoválás volt a vállán.
- Uram, megkérhetném, hogy vigyázzon és figyeljen arra a hölgyre? - ezzel mutatott egy nagy fa árnyékába, ahol egy fiatal, szõke, terhes nõ ült.- A nyolcadik hónapban van, és sokkhatás miatt akár meg is indulhat a szülés nála. Sok mindenkin kell még segítenem.
- Ige.. Igen... - nyögtem.
- Köszönöm, uram, köszönöm - ezzel elviharzott.

Odabaktattam a lányhoz. A helyzethez képest nyugodt volt, és rám mosolygott.
- Helló - köszöntem.
- Helló!
- Az egyik férfi -gondolom egy orvos -, megkért, hogy figyeljek Önre.
- Igazán kedves magától, köszönöm. Claire vagyok.
- Daniel -és ezzel lehuppantam mellé. - Nyugodtan aludjon egy kicsit.
A lány bólintott egy kicsit, majd neki dõlt a fának. Hamarosan el is szenderedett.

Magam elé meredtem, és az idõ szinte szétfolyt a kezeim között. Az sem vettem észre, hogy férfi áll fölöttem, amíg meg nem szólított.
- Nem kér egy kis vizet?
- De igen, köszönöm -és elfogadtam a felkínált üveget. Jól esett. De a víz újra eszembe juttatta, milyen éhes is vagyok.
A férfi kinyújtotta felém a kezét.
- Ethan vagyok.
- Daniel - jó erõs szorítása volt.
- Hihetetlen nem? Tegnap még lelkesen készülök, hogy végre láthatom a húgomat L.A.-ben, másnap viszont itt landolok egy istenháta mögötti helyen.
- Ha maga mondja - mondom egykedvûen. Alig tudok koncentrálni arra, amit mond.
- Tudja, én autókereskedéssel foglalkozom. Maga milyen szakmát ûz?
- Nem az a fontos -felelem-, hogy milyet ûzök, hanem az, hogy milyet ûztem.
- Akkor milyen munkája volt ezelõtt?
- Azt hosszú lenne elmesélni. - fakadok ki. Unom ezt az embert. Fáradt vagyok, idegesít.
- Temérdek idõnk van. A keresõcsapatok nem fognak egykönnyen ránk akadni.

- Apa, megyünk már?
- Mindjárt. Még el kell intéznem valamit. - jött a válasz.
Mérgesen felálltam a székrõl, és kimentem az épületbõl. Imádtam a rengeteg hajót. Egyik nagyobb volt a másiknál, egyik szebb volt a másiknál. Amíg apám intézte a papírmunkákat, én felmentem az egyik nagy hajó fedélzetére.
- Szia fiacskám. - hallottam a nyugtató, selymes hangot a hátam mögül. Megfordultam, és szembetaláltam magam egy magas, vékony, szép nõvel. Barnás, göndör haja a válláig ért. Egyszóval nagyon szép nõ volt.
- Csókolom. - köszöntem.
- Mit keresel itt ilyen késõn?
- Hát... apám valami papírmunkát végez, új munkahely...
- A hangod... Miért vagy szomorú?
- Mert el kell menjen. Apám. Nagyon távol lesz az új munkahelye... valamilyen szigeten. És csak egy év múlva fogom látni újra.
- Majd én a gondodat fogom viselni. Apáddal rég ismerjük egymást. Danielle vagyok. Danielle Rousseau.
- Én Oberon. Örülök a találkozásnak. - mondtam mosolyogva.
- Én is, kisfiam, én is. - mosolygott vissza.

Már 5 napja itt vagyunk. Nem jött a megmentõsereg. Nem is fog. Ma megemlékezést tartunk a halottak tiszteletére.
- Megint egyedül üldegélsz? - jött közelebb Ethan. - Mondtam, hogy a dzsungelben nem szabad egyedül lenni. Fõleg nem itt.
- Jól van nah...
Ethan leült mellém. Ott üldegéltünk egy kicsit, mikor meghallottam: éles, láncszerû hangok. Valahol elõttünk lehetett. Ethan felugrott, megragadott engem is, és elkezdtünk szaladni. De nem volt mi elõl: a Szörnyeteg nem utánunk jött. Elmasírozott elõttünk, kidöntve a fákat - úgy nézett ki, hogy egy pont felé megy, teljes gõzzel. Ethan habozott, majd elindult a Szörnyeteg irányában. Vele mentem.

Már szaladtunk a hangforrás irányába. Ethan hirtelen megtorpant: ott állt elõttünk az a fura pasas, a nyamvadt késeivel. Ethan a Szörnyeteg mögé akart kerülni - ismételten mentem vele, bármekkora marhaságnak tartottam.

És megérkeztünk: ott lebegett elõttünk egy nagy darab fekete - semmi. Levegõ volt, vagy mi. Fekete köd, füst, felhõ. Ki tudja, mi volt az. Most meg megfordult, és egyenesen nekem jött.

- Emlékszik hogyan jutott ide Ron? - kérdezte egy Richard nevû férfi.
- Persze, hogy emlékszem. Repülõvel! - válaszoltam egyértelmûen.
- Akkor jó, most jöjjön velem, bemutatom a munkatársait.
Elvezetett engem egy "Pala" nevezetû kikötõhöz. Ott felszálltunk egy hajóra.
- Hova megyünk? - kérdeztem
- Haza, a másik szigetre. - mosolyogva válaszolt Richard.
A parton várt minket egy kisebb termetû szemüveges férfi.
- Ron Wheet! Magát vártam. Örülök, hogy eljött, jöjjön velem. - mondta a férfi.
Alig jutottam szóhoz, mert máris indultunk. Nem is tudtam az ember nevét, és ez a sziget nem nagyon hasonlított Jáva szigetére. - Hol voltak a többi emberek? Miért ilyen titokzatos minden? - Gondoltam magamban.
A dzsungel belsejébe vezettek, amíg nem értünk egy nagy kráter-szerû völgyhöz.
Ott volt egy csomó oszlop ami körbevette a völgyet és mindegyik kb. 2 méterrel volt egymástól. Ilyet már láttam egy videó játékban! Biztos valamilyen szónikus kerítés! - gondoltam.
Richard felém jött egy barna zsákkal...
- Ezt fel kell vennie! - mondta, és erõszakosan ráhúzta a fejemre.
Valami csipogást hallottam, és újra elindultunk.
Egy párszor elestem mire végre levették a zsákot azt a kendõt.
De amikor levették...
- Itthon vagyunk! - mondta Richard, és odafutott egy nõhöz, aki valószínûleg a felesége volt.
Jobb volt mint otthon! Olyan gyönyörû fák voltak, mindeki boldog volt, az emberek bicikliztek, volt egy szép fehér kõsátor, és a házak! Annyira szépek voltak a házak, mintha valamilyen mesében lettem volna! A szép gondolataimat hirtelen megzavarta valaki.
- Benjamin Linus vagyok. Én leszek az új fõnöke. - szólalt meg a kisebb ember - Gondolom sok kérdése van rólunk, és arról, hogy miért van itt.
- Hát, igen, mondhatjuk úgy is! - válaszoltam mosolyogva.
- És kap is majd választ azokra a kérdésekre. De elõször hadd mutassam be a Többieknek. Isabelle, gyûjtse össze a Többieket! Mindekivel a házam elõtt szeretnék találkozni 10 perc mulva!

Csodálatos volt ez a nyaralás- gondoltam, mikor felszálltam az Oceanic 815-ös járatára. Már indulás elõtt két órával kint voltam, jegyek megvoltak, csomagok készen, minden rendben. A fényképezõm tele képekkel, én meg tele élményekkel.
Kicsit késve indultunk, egy dagadt ember miatt nyitották ki az ajtókat. Nem szeretem a kövéreket. Nem igazságos, hogy kétszerannyi testsúllyal utaznak annyiért mint én.
Ezen gondolkozva mentem ki a wécére, kezemben egy újsággal. Páran még hátra is fordultak, de nem érdekelt, többet úgyse látom õket. Épp mikor becsuktam magam mögött az ajtót, elkezdett rázkódni az egész gép. A hangosbemondó megszólalt, nyugalomra intvén mindenkit. Basszus, nagyon kellett, ezért nem mentem vissza a helyemre. Rögtön utána eltûnt a lábam alól a talaj, és bevertem a fejemet a plafonba. Elkezdtem szédülni, bár a repülõgép remegésétõl is ez lett volna. Aztán a repülõ elkezdett zuhanni. De úgy, minta a csak lefelé esnénk.

Arra ébredtem, hogy a fülke tele van vízzel. Valószínûleg az óceánban vagyunk már. Kiúsztam az idõközben betört ajtón, és próbáltam felúszni a felszínre. Nagy nehezen sikerült, de amit láttam az szörnyû volt. Rengeteg holttest -gondolom azok voltak- úszott a víz tetején. Megfogtam egy ember kezét, akinek az arca felfelé volt, és elkezdtem kiúszni a partra. Nem volt messze, de eléggé elfáradtam. Mikor kiértem, alig bírtam megállni a lábamon. Szinte az egész testemr remegett, de nem a hideg víztõl. Odajött egy szõkésbarna hajú nõ, két gyerekkel.
-Ha rendben vagy, segítenél nekem?
Erre mit lehet mondani?
-Persze....
-A barátom is fent volt a gépen, de nem találom, segítenél megkeresni? Lehet, hogy a vízben van...
-Rendben. A ti gyerekeitek?
-Nem. Egy másik nõ bízta rám, õ is ment kiszedni az embereket a vízbõl.
-Õ az? -mutattam egy vízben álló, sötétebb bõrû, fekete hajú nõre? Megyek, te csak vigyázz a gyerekekre.
-Igen õ az, köszönöm.

Borzasztó, ilyen sok hullát még filmben sem láttam. Mikor a víz nagyjából megtisztult az emberektõl, kifutott a dzsungelbõl egy ember. A ruhája teljesen száraz volt. Azt kiabálta, hogy egy ember fent akadt egy fán.
Vajon lehetnek még túlélõk a dzsungelben?
Este tábortûzet gyújtottunk, a 'mentõs' nõ, Ana mondott egy kis monológot.
-Hol is kezdjem? ... A mai estét itt töltjük, a parton. Holnap reggel néhányan majd elindulunk körbenézni, hátha vannak még máshol is túlélõk. Valószínû, hogy egy szigeten vagyunk, a repülési idõbõl gondolom, hogy még nem érkeztünk...
A többire nem emlékszem, nagyon fáradt voltam; hátradõltem és hagytam, hogy elnyomjon az álom.
Épp azt álmodtam, hogy azt mondom Anának, hogy ne parancsolgasson itt mindenkinek, amikor valaki odalépett hozzám.

Elsõ nap

Fájdalom. Ez mind, amit Liam érzett. Nem is volt igazán magánál. Csak feküdt a homokban, csukott szemmel, és próbálta visszatekerni az idõt. Mert egyszerûen lehetetlen, hogy mindez vele történik meg. Az anyja halála, a mûhelyének felgyújtása. És most Lawrence halála. Kiszippantotta a légnyomás. Igy halt meg. Liam emlékszik, ahogy a testvére sikoltott, majd eltûnt a kettétört géptest végében. Mintha csak egy darab papir lett volna. Liam többre nem emlékezett. Nem tudta felidézni, mi történt ezután. Kinyitotta a szemét. Egy hatalmas éles vasdarab meredt rá alig három centire az arcától. Liam kikúszott a napfényre. Roncsok mindenütt. Holttestek mindenütt.

Fájdalom. Ez mind, amit Liam érzett. A csillagokat figyelte, és arra gondolt, hogyha most Los Angeles-ben lenne, Dorothy-val együtt figyelné õket. Ehelyett egy mogorva japán vagy isten tudja milyen házaspárral osztozott a kis tábortûzön, amit sikerült raknia. Elõvett egy fényképet, amin õ és Lawrence voltak, és amit mindig magánál tartott. Még mindig nem fogta fel igazán, hogy Lawrence halott. Úgy gondolta, jó lenne, ha inkább õ halt volna meg. "Lehet, hogy igy is van"-gondolta. Ekkor valami igazán különös történt. Liam elõször azt hitte, egy hatalmas hajó kürtjét hallja, de aztán rájött, hogy a hang a sötét dzsungel felõl jön. Az összes túlélõ a fákat figyelte, ahogy valami hatalmas, morgó lény tombol rajtuk. Döbbenten figyelték az eseményeket, amik egyszercsak abbamaradtak. Dermedt csend ereszkedett a táborra. Liam nem tudta, mit gondoljon. Úgy érezte magát, mint egy magas költségvetésû horrorfilmben, amiben õ a fõszereplõ, és õ fogja kideriteni a titokzatos hangok minden titkát. Úgy érezte, ha visszajut Los Angelesbe, ebbõl a személyes élménybõl egy tökéletes filmet hozhat létre. Ám a mûvészetért meg kell szenvedni. Liam elindult a sötét dzsungel felé.....................................

Bryan nem az a fajta ember volt, aki a saját árnyékától megijed, most mégis a frász kerülgette. A fiatal, barna hajú nõ mintha a semmibõl bukkant volna fel, ott állt nem sokkal elõtte, egy fának támaszkodva. Bryan megtorpant. A zsebe felé nyúlt, de tudta, elkésett vele. Egy órája sincs még itt - gondolta keserûen - és máris elszúrta. Elõvigyázatlanságáért talán most az életével fog fizetni.
A lány közben észrevette õt, és mint aki valamivel többet ivott a kelleténél, kissé támolyogva elindult felé.
A férfi aggódva nézett körbe. Úgy tûnt, nincs más a közelükben.

- Vigyázzon, hova lép, kisasszony! - mondta lassan, miközben eldöntötte, balra fog rohanni. - Elég sok a bucka, még kificamítja a bokáját, óvatosan!
A húszas évei közepén lévõ lány egyre a csuklóját masszírozta. Ott, ahol jól látható vöröses nyomot hagyott rajta valami. Ettõl eltekintve teljesen épnek és valóságosnak tûnt.
Bryan a lány felé nyújtotta a kezét, lassan, mintha félne, hogy megrázza, aztán megfogta. Kedvesen rámosolygott az ismeretlenre, majd feltette a világ legfeleslegesebb kérdését.
- Maga is a gépen volt?
- Igen. Mondja, hol vagyunk? - kérdezte a lány tétován a fákra mutatva. Valamiért egyáltalán nem tûnt megszeppentnek és miután Bryan szakavatott szeme egy gyors pillantással felmérte, már tudta is az okát. Ki tudja miért, ettõl határtalanul megkönnyebbült.

- Valahol a Csendes-óceán közepén. Pontosabb adattal sajnos nem szolgálhatok.
- Értem. Ezek szerint itt vagyunk ketten, egy lakatlan szigeten, mint Robinson és Péntek... - mutatott körbe hitetlenkedve a lány zavart mosollyal, és Bryan ezúttal vele vigyorgott. Nem akart rákérdezni, vajon melyik szerepet szánta neki a lány. Ha nem lennének ilyen közel a túlélõkhöz, pillanatig sem habozott volna és a pisze orrú máris törött gigával nézné a lassan feljövõ Holdat. Így azonban nem tehetett mást, felöltötte a legártatlanabb mosolyát és a háta mögé mutatott.

- Nem egészen. A... a többieket a parton találja. Sokan túlélték... túléltük. Különben Cyrus vagyok. - azzal odanyújtotta sáros kezét. A lány elfintorodott, de újra elfogadta.
- Örvendek. Kate. Maga nem jön?
- Tudja, meg kell keresnem a táskámat. - A férfi bizonytalan mozdulattal a sûrû felé intett. - Az inzulinom miatt. Csak menjen. Úgy látom, nem esett nagyobb baja, de azért nézesse meg magát a doktorral.
- Most ugrat, ugye? - nézett rá Kate, és a helyzethez nem illõen arra gondolt, elsõ dolga biztos nem az lesz, hogy itt az isten háta mögött, egy lezuhant gép túlélõjeként keressen egy kórházat. Azután egy rendõrörsöt is, mi? Annál most sokkal fontosabb dolga van. Meg kell találnia valakit, aki ha szerencséje van, nem élte túl a zuhanást.

A következõ pillanatban a sûrûbõl ágak reccsenése, levelek suhogása hallatszott. Bryan egy nagyobb bokor mögé ugrott, magával rántva Kate-et is.
Vékony, magas fiatalember szaladt a fák között, a közelükbe érve lelassított, majd a térdére támaszkodva meg is állt. Erõsen lihegett, látszott rajta, jókora út van mögötte.
Mintha megneszelt volna valamit, felkapta a fejét.
Árnyékban állt, így nem láthatta az arcát, de Kate meg mert volna esküdni, hogy õket nézi és mintha még aprót biccentett is volna. A lány a mellette guggoló férfira pillantott. Csak a képzelete játszott volna vele?
Pár másodpercig a jövevény farkasszemet nézett a bokorral, majd megigazította a cipõjét és elsietett arra, amerre Kate a túlélõket sejtette.

- Ez mire volt jó? - suttogott a lány, maga sem tudta miért.
- Ha szigorúan nézzük, majdnem halottak vagyunk. Az ég tudja, ki vagy mi lakja ezt a helyet. Egy ragadozó is lehetett volna. - mondta Bryan, és bátorítóan a lányra mosolygott. - Vigyázzon magára Kate!
Azzal, miután jól megnyugtatta, otthagyta a lányt a bokor alján és sietõs léptekkel arra tartott, ahonnan az imént a futó érkezett.
Kate pár másodpercig bámult utána, majd elindult a part felé, amerre a férfi mutatta.

Már lassan egy órája úton volt Bryan, a sûrû aljnövényzetben hol lassan, hol gyorsabban haladt. A lenyugvó nap az árnyékokat hosszúra nyújtotta. Lassan sötétedni kezdett, de legalább irányjelzõként jól szolgált neki.
- A francba. - húzta el a száját, az órájára pillantva. Hol lehet már az a kurva roncsdarab? Kábé húsz perce van, hogy megtalálja, mielõtt leszáll az éjszaka, és most másodszor, komolyan megijedt. Tudta, neki kell elõször odaérnie.

Furcsa, bénító zaj hallatszott a távolból, egy gõzmozdony és egy csõrlõvel húzott dudáló elefánt hangja.
- A francba. - mondta ismét, most már kiabálva, és még gyorsabban kezdett futni, egyre kerülgetve az akadályokat, remélve, hogy a jó irányba tart. A zaj erõsödött, a föld megremegett, mély reccsenõ hangok, szüntelen surrogás hallatszott, Bryan azonban ezzel mit sem törõdve szaladt tovább a hang irányába. Tudta, arra lesz a roncs is. Közben a zsebébe nyúlt, és lapos fekete készüléket húzott elõ, majd két elemet, és megpróbálta rohanás közben a helyükre tenni õket. Odapillantott, az apró zöld LED a dobozka tetején megnyugtatóan villogni kezdett. Csak tartson ki még pár percig, fohászkodott, miközben átugrott egy patak fölött és összeszorított foggal haladt tovább.

Észre sem vette, mióta lehet csend, amikor egyszerre a fák között meglátta a gép orrát. Ferdén, a délutáni esemény gyászos mementójaként meredt az ég felé. A törzs felõli része, mintha egy hatalmas fûrésszel vágták volna le, kerek szájként ásított a lassan besötétedõ tisztás közepén, félig a földbe fúródva. Bryan leguggolt egy kisebb cserje mögé, és az ágak közül kilesve próbálta felmérni a terepet.
És akkor meglátta. A pilótafülke mögül bukkant fel, a félhomályból, és mint egy sötét felhõ, hangtalanul siklott a levegõben. Egyenesen felé tartott.

- Doki! Hallom, hogy a hátát bevarrta valaki.
- Igen. Kate. Igazán kedves nõ.
- Hol találhatom meg? Tudod... elszakadt a nadrágom. Nah most ne menjen el! Hol van ez a Kate?
'Nahát... ezt a parasztságot! Most hogy fogok kinézni, mikor megjönnek a megmentõhajók?' - gondoltam magamban, mikor brilliáns gondolatmenetemet megszakította valaki:
- Szia! Hallom nadrág-gondjaid vannak.
- Igen, el van sza... - nem tudtam befejezni a mondatot: ugyanaz a pasas állt elõttem, egy nadrággal a kezében, aki dél körül szaladt ki a dzsungelbõl.
- Tessék, itt van egy. - mondta, miközben a kezembe nyomta a rózsaszínû gatyát. - Máskülönben Ethan vagyok.
- De... ez rózsaszínû! - emeltem fel a hangomat.
Ethan megfordult, és elment.

- Már este is van? - kérdeztem Ethantõl.
- Igen. Errefelé nagyon hamar beesteledik. Éés... Holnap fel kell költözzek a dzsungelhez, mert mindjárt a nyakunkon a dagály... A repülõ roncsait is el fogja mosni. - mondta a férfi.
- Húha... Te aztán sokat tudsz a szigetrõl. Amúgy... nem mehetek veled? Mármint a költözködés témában.
Ethan egyet bólintott, mikor egy éles hang megtörte a csendet. Mintha egy óriási gépezet lett volna, láncszerû végtagjai csak úgy csörömpöltek. A fák eldõltek a dzsungel mélyén.
Minden túlélõ arcán egy hihetetlen döbbenet ült ki. Mindenki arcára, kivéve Ethanéra. Õ nyugodt volt, és unottan nézte a jelenséget.

Másnap megtudtam, hogy a majd' 200 utasból csupán 48 maradt életben. A doki, az a varrónõ, meg egy gitáros, vagy ki, elmentek megkeresni a pilótafülkét. Velük akartam menni, de nem engedtek. A doki elég furán néz rám... No de mindegy, tojok a véleményére. Nagyon furcsa ez a doki. Ott van egy megsebesült ember a sátorban, de õ megy kirándulni. Valamiért nem akarja, hogy megmeneküljön az a békebíró. Sõt, meg vagyok gyõzõdve, hogy a doki az, akit kísért a békebíró. Õ a bûnös...

Sikításokra ébredtem. Mikor felültem, úgy éreztem, hogy kettéhasad a fejem. Éreztem, hogy valami van hátul a hajamon. Mikor odanyúltam akkor éreztem, hogy vér. Beverhettem a fejem. Körülnéztem, és egy csomó embert láttam. Sikítoztak és össze vissza rohangáltak. Aztán hirtelen hallottam egy robbanást. Az egyik turbina nem volt messze tõlem és felrobbant.
- Jól vagy? - szaladt oda hozzám egy srác.
- Aha...asszem...
- Akkor rendben. Menj egy kicsit távolabb. Nehogy felrobbanjon megint valami.
- Rendben. - feltápászkodtam nagy nehezen arrébb vonszoltam magam a fákhoz.
- Van egy tollad? - lépett oda hozzám egy srác.
- Tollam? Mond csak hülye vagy?! Lezuhantunk és te most írni akarsz?!
- Nem csak...egy nõt nem sikerült szájon átlélegeztetni és kéne egy toll!
- Mert mi akarsz? Adsz neki autogrammot? - kérdeztem idegesen.
- Tollat kell szúrni a torkába...
- Te jó Isten!
- Most mi az? Van tollad vagy nincs?
- De...persze hogy van...minden zsebemben tartok egyet...
- Kösz a semmit! - azzal mérgesen elment. Szép volt Jessica Wood! Pedig csak segíteni akart...hogy én milyen hülye vagyok! Nekidõltem a mögöttem lévõ fának és akkor hallottam egy recsegõ hangot. A repülõ egyik szárnya le akart szakadni. Egy terhes nõ és egy férfi ült alatta. Gyorsan felálltam és elkezdtem rohanni.
- A szárny! - ordítottam de mintha meg se hallották volna. Aztán elkezdett feléjük rohanni egy férfi és gyorsan kivitte õket onnan. Aztán leszakadt a szárny és a földre esett és hirtelen felrobbant az egész. Gyorsan a földre hasaltam és szerencsére más bajom nem lett. Miután kicsit lenyugodtam felálltam, és megkerestem Christ. Neki sem esett különösebb baja csak a karjával lett valami.
- Azt hiszem ez rendben lesz. Semmi komoly csak egy kis zúzódás.
- Köszönöm...
- Jack.
- Hát akkor köszönöm Jack. Jess vagyok.
- Nagyon örülök.
- Még egyszer kösz. - mondtam mosolyogva, aztán leültem Chris mellé.
- Na ez nem volt azért semmi!
- Hát nem.
- De megúsztuk legalább.
- Hé bocsi nem segítenétek?
- De persze! - álltam fel.
- Én is!
- Te itt maradsz! Inkább pihenj!
- Egyébként Hurley.
- Jess.
- Szóval abban kéne segíteni, hogy ezeket kiosztani.
- Jó persze. - elvettem tõle a tálcákat aztán elkezdtem kiosztani a kajákat. Miután végeztem megláttam a srácot akit leugattam a tollai miatt. - Hé! - léptem oda hozzá.
- Szia...
- Figyelj! Bocs a délutániért de kicsit ideges voltam...tudod lezuhantunk meg ilyesmi és ez egy kicsit betett...de ugye nincs harag?
- Jó rendben.
- Szuper!
Visszamentem Chris-hez és le akartam ülni de akkor hirtelen mintha elkezdett volna zúgni valami. A fák közül jött. Mint valami sípoló hang. Még soha életemben nem hallottam ilyet. Felálltam és odamentem a tömeghez. Hirtelen a fák is elkezdtek hajladozni...mintha valami mozgatta volna õket.
- Ez oltári. - szólalt meg az egyik srác. Ki a francnak ez oltári? Elhallgattak a hangok én pedig visszamentem Chris-hez.
- Mi a fene volt ez?
- Nem tudom. Mint valami hatalmas...
- Dinó?
- Szállj már le a dinóidról egy percre! Nem dínó hanem...nem tudom...
- Hát ezt megmagyaráztad...
- Kösz!
- Inkább aludjunk. Fáradt vagyok.
- Rendben.